Idén a Párbeszéd Magyarországért Párt is részt vett a III. kerületi március 15.-i ünnepségen, melyet 3 demokratikus ellenzéki párt, szervezett. Az MSZP kerületi parlamenti képviselője Kiss László és Miyazaki Jun a DK kerületi politikusa mellett én is felléphettem a PM önkormányzati képviselőjeként.

Az alábbi beszédet mondtam el ebből az alkalomból:

"Tisztelt Jelenlevők!

Köszönöm a meghívást, és őszintén mondhatom: élmény számomra ez a mai rendezvény, hiszen, hosszú ideje ez az az első alkalom, hogy nem biodíszletként vagy céltáblaként vehetek részt egy ünnepségen.

Ráadásul itt, egymás között, kicsit szókimondóbbak lehetünk. Gyakran felmerül, hogy az ünnepeken ne politizáljunk, „csak” emlékezzünk. Ezzel nem tudok egyetérteni, különösen nem 1848 kapcsán. Március 15.-e ugyanis a kezdetektől a politikáról, azon belül is a szabadság kivívásáról szólt.

Ám vajon mit szólnának 48 hősei, ha most váratlanul feltámadnának?

Mit szólna Kossuth Lajos, - aki véleménynyilvánítási szabadságáért 3 évet börtönben ült - a mostani köztájékoztatás működéséhez?

Vajon Deák Ferenc méltó utódként tekintene arra a hatalomra, amely verőlegényeket küld, hogy megakadályozzanak egy népszavazási kezdeményezést?!

Mint gondolna Eötvös arról, hogy a liberális ma szitokszó Magyarországon?

Mit mondana Matolcsynak Széchenyi? Hisz az utóbbi több ízben  saját vagyonából áldozott a közjóért, miközben az előbbi éppen a köz vagyonát „varázsolja át” magáncélokra.

Mit gondolnának az abszolutizmus ellen harcoló köztársaság-pártiak, arról, hogy a mostani – már árulkodóan nem is így nevezett – „köztársaság” első emberének leghőbb vágya, hogy a hatalmat visszaköltöztesse a Királyi Várba?!

Bizony szemlesütve állhatnánk a forradalom hősei előtt. Pedig bizonyos szempontból mi vagyunk a legszerencsésebb generáció 1848 óta, hisz március 15.-e céljai csak 1990-re váltak maradéktalanul megvalósíthatóvá. Azóta dönthetünk mi magyarok szabadon és demokratikusan saját sorsunkról.

Ám hová jutottunk 25 év alatt, és vajon büszkék lehetünk teljesítményünkre?

Vajon mit kérdezne tőlünk Petőfi? Milyen mély lenne az értetlensége, hogy egy generációval a szabadságunk és függetlenségünk elnyerését követően, hagyjuk, hogy ismét felszámolják a demokrácia intézményeit?!

Bizony kedves egybegyűltek, sok adósságunk van, ha méltók akarunk lenni 48 örökségéhez.

A célok ma is világosak:

• le kell váltanunk az illiberális államot kiépítő hatalmat,
• háttérbe kell szorítani a magukat jobbiknak hazudó magyarkodó álhazafiakat
• és el kell érni, hogy ismét egy felelős kormánya legyen a hazának.

Ezt a változást azonban önmagunkon kell elkezdenünk, hisz csak komoly irányváltással, új hozzáállással lehetünk sikeresek, és ebben óriási a felelősségünk honfitársainkkal szemben.

A pozitív irányú változás érdekében a demokratikus oldalon is túl kell lépnünk, a régi beidegződéseken, a személyes ambícióinkon – ez is szerves része a márciusi ifjak örökségének.

Vajon tanulunk–e a múltból, és nem csak a távoli, történelmi múltból, hanem a közelmúltból is? A demokratikus erők 2014-es súlyos veresége megmutatta, hogy a kisebbik rossz ajánlata nem elég a győzelemhez. A csak befelé figyelő baloldal, a lejáratott politikusokat újracsomagoló ellenzék nem versenyképes, nem tud nyerni. Egymás között vagyunk – nézzünk szembe ezzel! Új emberekre, új megoldásra van szükség.

Világosan kell látni, hogy méltatlanok vagyunk a márciusi ifjak örökségéhez, ha továbbra is a szűk pártérdek vezet minket, és nem arra összpontosítunk minden porcikánkkal, hogy lemossuk a gyalázatot, és elkergessük Orbán Viktort, a modern zsarnokot.

Ehhez két dologra mindenképp szükség van. Arra, hogy visszaadjuk az emberek hitét abban, hogy érdemes részt venni a politikában és szavazni is, és arra, hogy megtaláljuk azt a 106 „igaz embert”, aki mögé egységesen beállhatnak a változást akarók, és akik megfelelnek 1848 ideáljainak: hitelesek, szerethetőek és feddhetetlenek. Fel kell kutatnunk és ki kell választanunk ezeket az emberek – méghozzá nem zártkörű háttéralkuk által, hanem nyílt, átlátható, esélyegyenlőséget biztosító versenyben – vagyis egy előválasztásban.

Március 15-t ünnepelve, nem félhetünk a néptől, nem vitathatjuk el a jogát, hogy ő maga válasza ki, ki szálljon harcba a modern abszolutizmus felszámolásáért, a demokrácia helyreállításáért. 

Ki kell lépnünk a Fidesz által keretezett közbeszédből, nem a menekültek kirekesztéséről, vagy a kamu rezsicsökkentésről kell beszélnünk, hanem a haza legégetőbb problémáiról, az oktatási rendszer lerombolásáról, vagy az egészségügy összeomlásáról, és arról, hogy a mi márciusi ifjaink tömegesen mennek külföldre szerencsét próbálni.. Választ kell találnunk arra, hogy 4 millióan élnek a létminimum alatt, hogy az ország fele közel reménytelen helyzetben tengődik. Itt is új, ha kell, forradalmian új megoldásokra van szükség - mint például - a nincstelenséget egyszer s mindenkorra felszámoló- Alapjövedelem bevezetésére.

Tágra kell nyitni a kapukat, párbeszédet kell folytatni a változást akarókkal, legyenek azok civilek, vagy aktivisták, pedagógusok, érdekvédők vagy nővérek. Egy megújult, szerethető, hiteles és vízióval rendelkező demokratikus ellenzékre van szükség, amely képes megvédeni a szabadságunkat, megsegíti azokat, akik támogatásra szorulnak, megóvni a mindennek alapjául szolgáló környezetünket. Csak így lehetünk hűek a márciusi eszmékhez, s ha sikerrel járunk, egy fejlődő, európai, természeti környezetét megőrző hazát hagyhatunk unokáinkra – és ezzel végre beteljesíthetjük egy fénylő köztársaságért harcoló honfitársaink reményeit.

Köszönöm a figyelmet!"